A minap Freud egy írását olvastam, ami véletlenül akadt a kezembe, miközben a telefonon szörfözgettem.

Rengeteg pszichológiai könyvet olvastam már, sokat tanultam a család mechanizmusáról, de efelett valahogy elsiklottam. Most valami miatt megérintett.

A gyerekekről szól az írás, hogy nem mindegy, hogy milyen sorrendben születnek meg a családba a kis jövevények.

A legidősebb, elsőszülött gyermek számára a kistestvér megszületése egy traumatikus élmény, bármennyire is igyekeznek a szülei, úgy érzi elhanyagolják őt a kistestvér megérkezése miatt, a mellőzöttség érzése pedig beépül a személyiségébe.

Míg az idősebb testvér a mellőzöttségtől szenved a kistestvér úgy érzi nem érhet fel hozzá, ezért kényszeresen felül akarja őt múlni. Egy kisember felnéz a nála nagyobb testvérére, aki védelmezi és tanítja őt.  A kistestvér állandó frusztráltságot él meg, hogy ő nem lehet olyan nagy, okos és ügyes, mint bátyja vagy nővére. Az ő személyiségébe a bizonyítási kényszer fog beépülni, ami végigkíséri az életét.

A legkisebb testvér pedig kisebbségi komplexusban szenved – hogy kettő vagy több nagyobb testvérrel kell versenyeznie -, ami állandó társa is lehet az életében.

Ha valamennyire is megérint minket ez a téma, azt jelenti, hogy meglátjuk benne magunkat.

Mi lenne, ha ma hagynánk ezeket az érzéseket felbukkanni magunkban, üdvözölnénk és ráismernénk egy-egy mechanizmusra?

Csak lassan hagyjuk, hogy megjelenjen, mint egy-egy energia.

És lassan fordítsuk át!

Mi lenne ha ma a legidősebb testvérként elismernénk azt az igazi értéket, ami vagyunk egy kistestvér számára, hogy milyen csodálatos teremtményei vagyunk a Földnek, hogy ápoltuk, óvtuk, szerettük a őt és mi jelentjük neki azt az értékes mintát, akik voltunk és vagyunk a számára.

Mi lenne, ha felvállalnánk, hogy micsoda ajándék lehetünk számára, akire felnézhet, csak azért, hogy ott voltunk/vagyunk neki?

Ha kistestvérként ma megélnénk azt a végtelen hálát, ami miatt ott tartunk ma, ahol most vagyunk. Az hogy ezek a testvérek mindig jobbra sarkalltak minket, hogy megadták nekünk azt a belső drivot ( hajtóerőt), ami visz minket előre a mai napig, amivel egyre jobbak lehetünk napról napra.

A legkisebb testvérként pedig mi vagyunk a család igazi kincse, akit mindannyian csodálnak. Olyan erővel rendelkezhetünk legkisebbként, ami magával ragadja az embereket körülöttünk. Az hogy annyian figyelnek téged, nem másról szól, mint egy kis csoda gyönyörködése.

Mi van, ha az, hogy hányadikként születsz a családba az csak egy bölcs választás volt részedről?

Mi van, ha a világnak pont arra van szüksége, ami vagy és úgy, ahogy megszülettél?

A téma engem is nagyon megérintett, mivel 2 testvérem van, egy bátyám és egy öcsém, ezúton fejezem ki nekik végtelen hálámat, amit irántuk érzek.

Bátyámnak köszönöm, hogy mindig felnézhettem rá és arra sarkallt, hogy jobb emberré válhassak.

Öcsémnek pedig köszönöm azt a varázslatot, amit megmutat nekem az ő világából, ami már teljesen más, mint amit valaha ismertem, semmihez sem fogható és rendkívül inspiráló.