Túl sokat voltam arctalan emberek között elveszetten bolyongva, sokszor volt útitársam a magány. Túl sokszor küldtek a harcba és kényszerítettek, hogy jobb legyek, de elfáradtam. Elég időt töltöttem a keserűség szomorú világában, hogy tudjam, nem oda tartozom! Számomra a kedvesség olyan, mint a levegővétel, újra érzem, hogy élek, az életerő vissza áramlik a testembe és feltölt, újra van levegőm, már nem fuldoklom, megint érzem a nap meleg sugarait és van inspirációm. Újra érzek, látok és hallok. Van tüském is és szúr, ha kell, de már nincsenek égig érő, áttörhetetlen falak… mert ragyogni szeretnék, tündökölni és árasztani az illatomat a világban. Nagyon sokszor találtam magam szemben, az idők során azzal az ítélettel, hogy túl kedves vagyok. Az emberek vagy szeretik ezt bennem vagy irritálja őket. Sokan próbáltak megváltoztatni, de bevallom reménytelen eset vagyok.

Tisztán emlékszem a napra mikor életemben először éreztem, hogy talán mégsem baj, hogy kedvesnek, előzékenynek neveltek. Egy hatalmas hajón hánykolódtunk az óceánon, kicsiny, ablak nélküli kabinban laktunk a szobatársam és én. A lakótársam kemény, acélos nő volt, de a maga módján gyönyörű. Rengetegszer mondta nekem az együtt töltött hónapok alatt, hogy túlságosan kedves vagyok és ilyen nem létezik, mint én, gyenge vagyok és nem fogok boldogulni az életben, mert a világ kemény és engem el fognak taposni. Az élet egy darabig őt igazolta a következő időszakban, valóban nem voltak könnyű hónapok számomra, állandó versenybe kényszerültem, harcba a pénzért, pozícióért, hatalomért, életben maradásért, hogy ép ésszel hazaérjek. Én alapvetően kedves voltam az emberekkel és néha visszakaptam belőle, ami újra erőt adott, ő viszont durva, érzéketlen volt és hatalmas falak vették körbe. Ő keményen bánt a hozzá hasonlóan rideg férfiakkal, én viszont romantikus voltam. Mindennap láttam a szemében a megvetést, amit irántam érzett, utálta, azt amilyen vagyok.

Egy nap lementem a kabinunkba munka után, őt kerestem, már egész megszoktam addigra, a szobatársam volt, napjaim része, tudtam mit gondol rólam, de elfogadtam, nem zavartak már a lenéző pillantásai, durva beszólásai, viccelődtem is vele sokat és egész megszerettem a közelségét. Aznap éjszaka az ágya viszont üres volt, még az ágynemű is hiányzott róla, szekrénye kipakolva, apró tárgyai és ruhái eltűntek, mintha soha nem is járt volna ott. Hajnalra sem érkezett meg. Furcsa volt a különös csend és egyedüllét a hosszú együtt töltött hónapok után.

Másnap kiderült, hogy leszállították a hajóról és bevitték a pszichiátriára. Öngyilkos lett. Meg akarta ölni magát, de nem sikerült neki. Megtört. A hatalmas, súlyos falai alatt összeomlott. Az érzéketlenségbe vetett bizalma elhagyta őt. A keménysége nem volt igaz, egyszer – egyszer megláttam a valódi gyengéd arcát, de ő mindvégig makacsul ragaszkodott a saját maga kreált álarcához.

Az ő Istene szilárd volt nehéz, élettelen, rugalmatlan, hideg és nem nyújtott neki biztonságot. A kedvesség viszont könnyed, rugalmas, meleget áraszt, élettel teli, és ha el is fújja néha a szél, az idővel megtanul táncolni benne. A kedvesség erőt és szerencsét hoz az ember életébe, falakat lehet vele bontani, hegyeket megmászni és eljutni oda ahová a keménység soha nem fog!

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg, hogy máshoz is eljuthasson!

Ugorj az Örömbe! Facebook oldala: www.facebook.com/ugorjazorombe

Csatlakozz a Facebook csoporthoz is: https://www.facebook.com/groups/351025945269275/?source_id=333299073711640

Instagram oldal: https://www.instagram.com/ugorjazorombe/