A belvárosban lakom és gyakran nézem az embereket, ahogyan elsietnek az ablakom alatt.

Köztük sokszor akad egy ismerős arc, mozdulat, hang, járás, ami eszembe juttatja, a régi emlékeket visszahozza a képeket, illatokat, ízeket.

Néha felkavar, néha megnyugtat, néha megnevettet. A mobilom után nyúlnék, de rájövök, hogy csak a múlt tréfál meg az ismerős arcokkal.

Megannyi érzelem tör fel belőlem, megannyi eseménysor játszódik le a fejemben, de ma már tudom ezek az éveken át melengetett illúzióim, amiket régen magam mögött hagytam.

Csak nevetek, hogy mennyi mindent tettem jelentőség telivé és mennyi hülyeséget vettem be másoktól magamévá téve.

Ezek a pillanatok azok, amik visszahoznak a jelenbe, emlékeztetnek, hogy ma már nincs horderejük az életemben.

Eszembe juttatják újra és újra, hogy belenevethetek a múlt arcába és bármikor mást választhatok.

Az ember életében hatalmas az ellenállás a múlttal kapcsolatban, de mi van, ha ezek csak képek ma már, jelentőség, érzelmek és jelentés nélkül.

Mi van, ha nem kell megfejteni a múltat csak egy könnyed történetként, átlapozni?

Mi van, ha az egészből csak egyetlen egy dolog, a megengedés hiányzott, hogy az légy, aki valójában vagy?

Ha ezek az emlékek többé nem rád nehezednek, hanem könnyebbé teszik a jelenedet?

Bármikor választhatod, hogy a jelened a múltad lesz, csak egy könnyed story, amit egy bortól mámoros éjszakán kinevethetsz a barátaiddal.