Teljesítménykényszer… puff… ez határozottan az én témám!Örököltem és a bolygók is úgy álltak össze a születésemnél, hogy ez legyen a fő témám. Reményük szerint életem végéig! De aztán jött az élet és tovább repített rajta! 🙂 🙂

A legrosszabb fajta voltam! Tényleg! Minden feladat során – legyen az kicsi vagy nagyobb horderejű téma – felpörögtem, csak úgy cikáztak a gondolataim, mindent egyszerre akartam, megvoltak a nagy volumenű saját elképzeléseim mindenről, az ötlettől a kivitelezésig, hogyan illeszkedjenek egymásba pontosan a folyamatok, az utolsó részletig minden tökéletesen és természetesen csak úgy volt jó, ahogy én csinálom. Full stresszbe nyomtam le napokat, heteket, sokszor hónapokat mert szinte belehaltam az izgalomba, hogy minden a helyén legyen. Általában minden jól is sikerült, de nekem kevés volt és ugyan megkaptam a dicséreteket, de ezeket sajnos én meg sem hallottam. Ehelyett magamba fordultam, sokszor bezárkózva a lakásba napokra és csak bosszankodtam, hogy megint elszúrtam és megint nem tudtam teljesíteni. Nem lett meg a várt minőség! Egy idő után kikészültem teljesen, napokig csak sírtam és elment minden életkedvem. Aztán teltek a hetek és a tomboló vihar lenyugodott bennem. Majd kezdődött minden előröl. Se eleje, se vége nem volt… és egyszerűen nem volt értelme! Tényleg semmi értelme!

Érzi valahol belül az ember, hogy nem jó, nem így kéne működnie és talán másként is lehet élni, de olyan régóta él az állandó hajszában önmagával, az idővel és másokkal, hogy képtelen kilépni belőle.

Valójában irreálisan magasak az elvárásai önmagával szemben, amiket képtelenség teljesíteni.

Aztán jön a semmiből a bumm…egy betegség, baleset, vagy csak kilép valaki az életéből, – megelégelve a pusztító egoizmust – és ő padlót fog. Ekkor gondolkozik el, hogyan jutott el idáig. Ha szerencséje van az embernek eljön még hozzá idejében ez a krízis, de van, aki egy egész életet él le a teljesítménykényszer fogságában.

Az én szerencsém talán az, hogy túl nagy hőfokon égtem ahhoz, hogy fenntartható legyen a pörgésem hosszú távon és a bukás emiatt elkerülhetetlen volt.

Nem voltam kiemelkedő gyerekként semmiben, nem érdekelt a suli se a többi ember, gyakorlatilag semmi, hamar kiábrándultam az életből és közönyös lettem a világra. Én csak türelmetlenül vártam a felnőtt kort, hogy szabadulhassak végre a korlátaim alól. Felnőve aztán hatalmas energiákkal vetettem bele magam mindenbe, úgy éreztem enyém a világ és többé senki nem veheti el tőlem. Kiemelkedően teljesítettem minden munkahelyemen, nem álltam le és mindig többet és többet akartam, sokszor még a feletteseim vágyainál is. Az a típus voltam, aki hamar túlnő mindenkin, mégsem elég neki semmi.

Ma már nem vagyok erre büszke, akkor nagyon az voltam.

Később magamnak kezdtem el dolgozni és nagyon boldog voltam, ez számomra olyan volt, mint a gyereknek a vidámpark, egyszerűen imádtam, szabadon megvalósítani az elképzeléseimet, tele voltam mindig újabb és újabb ötletekkel, de a teljesítménykényszer sajnos megmaradt és még jobban felfokozódott az idő előrehaladtával, ami egyre nagyobb teher lett számomra.Az elmúlt fél év mindenkinek rengeteg változást hozott, én sem tudtam elkerülni.Nekem is jött a bumm. Egy betegség. Leestem a magas lóról és megtanítatta velem az élet, hogy van élet a munkán és a teljesítménykényszeren is túl. Mégpedig nem is akármilyen! 🙂 🙂

Engem szó szerint leültettek az események, nem engedte az élet, hogy tovább ugráljak, pihenni küldött és alaposan elgondolkozni, hogyan éltem idáig. Először büntetésként éltem ezt meg, nem tetszett, hadakoztam és sajnáltam magamat hónapokig. Aztán elkezdtem megérteni, mit is akarhat tőlem, mi az, ami már annyira égető lett, hogy így üzen, változtatni kell. Végül megértettem a nekem szánt üzenetet…Ezután egyik napról a másikra kattant át az agyamban valami, újra elkezdtem érezni, érzékelni és látni azokat a szépségeket a mindennapokban, amik mellett egyszerűen elsétáltam az utóbbi időben.

Teljesen lenyugodtam, azt hiszem életemben előszőr.

Higgadt, nyugodt és tiszta fejjel átgondoltam mindent és felépítettem végre a saját kis rendszeremet, ami biztonságot nyújt számomra és nyugodt perceket ad. Már nincs kapkodás és végeláthatatlan pörgés, minden a maga idejében áll össze és élvezem, hogy nem kell megfelelnem a fejemben élő irreális elvárásaimnak. Teljesen elengedtem őket! Ma már én vagyok az első, nem pedig az elérhetetlen tökéletesség és így kényelmesen végzem el minden feladatomat. Mintha engedélyt kaptam volna, elhagyni a stressz fojtogató és nyughatatlan közegét. Nagyon jó érzés!

Sokkal hatékonyabban és nyugodtabban tudom élni a mindennapjaimat. Mindenre van már idő, mindennek megvan a helye a munkában és a magánéletemben is egyaránt. Nem érdekel egyáltalán a teljesítmény már. Örömből dolgozom, örömből végzek el mindent és egyszerűen hidegen hagy mások véleménye. Rengeteget vagyok a természetben és tanulom az élet körforgását, ami engem is visszavezet a természetes működésemhez. Az értékes dolgoknak szentelek már csak időt, nem fárasztom magam felesleges emberekkel, helyzetekkel, nem akarok mindent megoldani és ha valami nem működik azt csak tovább engedem. Ha elbukok, csak elfogadom és higgadtan újrakezdem. Rájöttem, hogy nincs értelme törni magam, hogy mindenkihez eljussak és segítsek, mert ez nem is igazi segítség, de mikor tényleg ott vagyok valahol, valakivel abban a bizonyos pillanatban, fejben és szívben, megélve minden apró pillanatát az életnek, elkapva értékes szavakat, személyes történeteket, sokat mondó színeket, isteni ízeket, illatokat, pillantásokat, mosolyokat és kacajokat… Na ez az igazi élet!

Nem pedig egy túlhajszolt elme végeláthatatlan bolyongásaiba lenni bezárva, megrekedten a múlt kudarcai és a jövő elvárásai közt!

Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg, hogy máshoz is eljuthasson!

Ugorj az Örömbe! Facebook oldala: www.facebook.com/ugorjazorombe

Csatlakozz a Facebook csoporthoz is: https://www.facebook.com/groups/351025945269275/?source_id=333299073711640

Instagram oldal: https://www.instagram.com/ugorjazorombe/