Kim álma
Kim munka után fáradtan és kimerülten gyalogolt az úton, lépései zaklatottak voltak. Már régen besötétedett, hosszú órákkal ezelőtt tűntek el az égboltról a Nap korábban fénylő sugarai, az utcán is alig voltak páran, csak néhány ember, akik a lányhoz hasonlóan szintén hazafele tartottak. Nem érdekelte már őt az idő sem, csak hogy mielőbb hazaérjen. Hűvös volt kint, csupasz vállain érezte az este hidegét, egy ejtett nyakú pulcsit viselt, amit nagyon szeretett. A nyárnak utórezgései ugyan még meg voltak a levegőben napközben, de estére mindig leestek a celsius fokok. Kim most fázott. A lány háromnegyed óra utazás után érkezett meg lakásához, gyorsan kinyitotta annak nagy, fehér ajtaját, belépett kicsiny kuckójába, majd lábával belökte az ajtót maga mögött.
Lerázta vajszínű cipőit, vastag kulcscsomóját ledobta az előszoba asztalára, világos, kézzel varrott táskáját pedig bevágta hanyagul a sarokba, majd ráhuppant sötét barna műbőr kanapéjára és eldőlt. A kimerültségtől szomorú és lehangolt volt. A plafont pásztázta és a pókhálót vizsgálta a sarokban, ami idáig fel sem tűnt neki, de most valamiért mégis. Semmi mást nem érzett, csak azt a pokoli kínt, ami már nagyon régóta nem hagyta nyugodni. A hiányt érezte. Üresség volt benne minden este.
Megsemmisülve érezte magát. Hosszú percekig feküdt mozdulatlanul, belefeledkezve a pókháló bámulásába, sokáig nézte azt, egy idő után azonban hiába nézett, már nem látott. Testének egyetlen milliméterét sem érezte, épphogy csak lélegezni tudott, de azt is nehezen, légszomj gyötörte egész nap. Érezte, ahogy feladta évekig tartó küzdelmét, utálta az érzést, de nem volt ereje tovább harcolni ellene, a hiány érzése ma estére teljesen maga alá gyűrte. Az űr ami, keletkezett benne, átjárta mindenét, testét, szívét, lelkét, agyát, egész lényét. Most először hagyta magában feltörni a nyomasztó ismerőst, az érzést, ami mindig ott vele, hol gyengébben, hol erőteljesen, de mindig benne élt. Mára bekerítette őt egész természetével és magával ragadta. Kim már nem küzdött tovább, nem próbálta magát meggyőzni, hogy ez az élet rendje és minden rendben van, így ahogy van, egyszerűen elfogadta a valóságot és elmerült a belenyugvás érzésébe, beletörődött, hogy vesztett.
Ahogy, feküdt ott a kanapén, egy idő után légzése egyenletessé vált majd szívverése is lelassult, kicsit megnyugodott. Az érzés azonban nem tartott sokáig, gondolatai hamar visszatértek, melyek oly régóta nem hagyták békén, válaszokat várt a rengeteg kérdésre, ami benne volt, és ami már szétfeszítette őt, tudni akarta miért van benne ez a hiány és miért kell ezzel együtt élnie, miért kell, hogy társa legyen az egész életében.
Mi az, az Űr, ami bennem van? – tette fel magának a kérdést.
Mi van ebben az űrben, mi ez? Mit mondanak a gondolatok? Hogy kövessem az útját? De hova vezet, és mit csinál vajon? Él egyáltalán? Élnek a gondolataim egyáltalán, vagy már halottnak érzik magukat?
Mégis mi ez? Miért érzem újra és újra, miért van ez a hiány bennem?
Hogyan éleszthetném fel a gondolataimat, mit akarnak mondani, mit csináljak? És az út? Miért van mindig ez a kérdés a fejemben? Mit is jelenthet az út és hova vezet?
A kérdések csakúgy cikáztak órákig a lány fejében, ahogy telt az idő, egyre több és több kérdés merült fel benne, de nem volt senki a szobában, aki válaszolhatott volna rájuk. Kim végül elaludt a kanapén ruhástul, mindenestül, kérdéseibe merülve. Mélyen aludt már, mikor álmában különös helyen járt.
A ciklámen különböző árnyalatai vibráltak és keltek életre mindenütt. Körülnézett, de csak a színek végtelenségét látta, egymással játszani. A lányt hívták mindannyian. Lágyan rájuk feküdt, majd beléjük süppedt. Belül fényesen ragyogtak, vidámak, szeretetteljesek és bölcsek voltak. Kimet szinte vákuumként szívták magukba, folyamatosan húzták befelé, aki bennük érezte a hideget és a meleget, a vágyat és a lebegést, hallotta kellemes dallamukat és nevetésüket. Egész testét átjárta a színek energiája, minden porcikájába bekéredzkedtek, ő pedig magába fogadta őket, és táncolt velük. Velük és bennük. Különös érzés volt ez a lánynak, egyszerre volt boldog és szomorú, dühös és vidám, harag és megbocsátás volt a szívében, örvényszerűen öntötte el minden érzés, az is, amit még sohasem érzett. Fázott és izzadt, álmodott és ébren volt, hallott és süket volt, látott és vak volt, nem tudta mi történik vele, de egyvalamiben biztos volt, hogy teljes lénye átélte a létet.
A lány hallotta az ismerős női hangot, de nem látott maga körül senkit, azt viszont tudta, hogy hozzá beszél:
Az űr valami olyasmi, mint a semmi, de a semmiben benne van a minden is. A minden, érted? Benne van a mindenség, hogy bármi és bárki lehet belőle.
De van akarata? Van valami, amivé akar válni? – kérdezte a lány értetlenül.
Nem akar ő semmit, csak létezni és lélegezni. Hagyd, hogy legyen! Ne nyomd el és ne akard eldobni. Nem kér, nem követel, csak van, élvezi a létet, hogy bármi lehet belőle, hogy szabad. Fogadd el ezt az űrt magadban és élj vele együtt, hogy te is boldog lehess Kim. Mert mi a boldogság? Halmazok összessége, olyan halmazok, amelyek negatív és pozitív részecskékből épülnek fel, azért, hogy mindkettőt megélhessék, a jó és a rossz pillanatokat is. Ők nem szelektálnak, csak vannak, csak lebegnek és haladnak-hol előre, hol hátra – de mindig vannak és lesznek, akár a fejedben, akár a szívedben. Szelídítsd meg őket és élj velük boldogan, mert erre van szüksége mindenkinek. Mindennek kell, hogy létezzen, hogy lélegezzen, hogy szenvedjen, hogy sírjon és nevessen, mert a lét kérdése elvész egy nagy zuhatagban, ahol nem jár már senki, csak lebeg az idő és vele együtt te is.
A lány, a szavakkal a fejében, még órákig lebegett ebben a semmihez sem fogható állapotban, a telefonja ébresztette, reggel 7 volt, ideje munkába menni.
A hétköznap reggelek Kimnek horrorisztikusak voltak, nehezen kelt ma is, mint mindig, reggelizni nem volt már ideje, elhúzta az időt, amit erre szánt, épp hogy csak sikerült beesnie a munkahelyére kezdésre.
A munkát a szokásos reggeli meetingen kezdte, nem szerette ezeket a megbeszéléseket, ilyenkor általában kis ábrákat rajzolt a jegyzetfüzetébe, és utálta, ha megszólították. Kim nem az a típus volt, akinek volt mit mondania, munkái magukért beszéltek, minden feladatot elvégzett időre és pontosan, nem volt szüksége magyarázkodásra vagy jó pofizásra a feletteseivel, teljesen feleslegesnek érezte ezeket a találkozókat, közvetlen főnöke Roland, nem kedvelte őt és ezeknek hangot is adott a lány felszólalásai után, de a férfi megjegyzéseit ő általában már nem hallotta, fontosabbnak tartotta a ábráinak számát és méreteit a füzetében. Kim egyébként sem beszélt sokat, nem volt miről és a felesleges fecsegéseket sem szerette, főnöke már rég megszabadult volna tőle, de az ügyfelek imádták a lányt kedvességéért és hibátlan munkájáért.
A mai meeting is szokásosan kezdődött, mindenki elmondta, az előző napi eredményeit, és az aznapi feladatait, Kim ezeket meg sem hallotta általában, de ma valahogy minden mondat érdekelte.
A mai nap más volt, ezt érezte a lány is.
Ha tetszett az írás, kérlek oszd meg, hogy máshoz is eljuthasson!
Ugorj az Örömbe! Facebook oldala: www.facebook.com/ugorjazorombe
Csatlakozz a Facebook csoporthoz is: https://www.facebook.com/groups/351025945269275/?source_id=333299073711640
Instagram oldal: https://www.instagram.com/ugorjazorombe/
Hozzászólások
Kim álma — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>